Folytatása következik?

Az van, hogy álmodtam valami furát és reggel a legösztönösebb érzésem az volt, hogy újra kell kezdenem az írást. Idestova nyolc éve, hogy itt abba hagytam és bár rövid ideig még folytattam máshol, jó rég már, hogy nem blogoltam.

Meglátom, az ösztönös érzés mennyire erős... Hogy milyen lesz újra itt - eléképzelni sem tudom és azt sem - olvassa-e majd bárki, aki régről ismert vagy lesznek-e új olvasók. Hogy egyáltalán számít-e, hogy olvassa bárki. 

Mindegy, mert az álom élénk volt, így ezek a kérdések nagyjából lényegtelenek. 

Újra itt.

Mintha nyolc év el sem telt volna.

Hello

November 26-a pont egy jó nap arra, hogy egy blogot bezárjak.:) Ezt a blogot.

Még kettőezerhétben lettem Sharla... ó te jó ég, de rég volt... S most vissza is olvastam, hogy mi volt velem anno november 26-án, 2007-ben. Hát, az egy más világ volt, egy másik Sharla, innen már úgy tűnik. Úgy értem persze, ugyanaz az ember vagyok, de rengeteget változtam, rengeteg dolog minden történ, az életem megváltozott és vele együtt én is. Azért akkor is jó volt, csak most egészen másképp jók a dolgok, és egészen más dolgok azok, amik nem olyan jók. Nyolc évvel ezelőtt ezen a napon nosztalgiáztam a szentendrei macskaköveken, meg Kedvesatin, de nem emlékszem, hogy mikor voltunk együtt Szentendrén és arra sem, hogy mi volt az az Almodóváros álom, amit akkor elmeséltem neki. Azt hiszem, ez csak azért lehet (mármint, hogy nem emlékszem), mert néha kell hely az új emlékeknek, amik kitörölnek régieket (azért majd rákeresek erre a régi blogomban). Azóta már Szentendréről a Kevinnel töltött első randevúnk jut eszembe és ez jó.:) De milyen érdekes, hogy pont a hétvégén hozta a véletlen, hogy Kevin meg én meg Kedvesati egy üzletben majdnem egymásba botlottunk (nem Szentendrén :), de nem akartam alkalmatlankodni, ezért inkább elbújtam, Kevin meg nem értette, mert ő nem szokott ilyet csinálni.:) Ha innen nézem, nyolc év alatt semmit se változtam, bizonyos szempontból ugyanolyan lökött vagyok.:) Bizonyos szempontból meg nem, már képes vagyok érett, felnőtt döntéseket hozni, és nem csak ösztönből cselekedni.:) Ez nálam nagy szó.:) Az elmúlt pár hónap, azért nem volt túl kellemes és a munkahelyi és anyagi gondok eléggé lehúzták a hangulatomat, azt hiszem ezért sem írtam. A dolgok egy része (számomra nem túl kielégítő módon, de) megoldódott, a többit meg majd az idő megoldja. Tervek körvonalazódtak a fejemben és tisztábban látom, de még nem egyértelműen, hogy merre vagy hogyan tovább. De Kevin mindig azt mondja, hogy a befektetett munka, idővel meghozza gyümölcsöt, én pedig hiszek neki:)

Mindenesetre most várom nagyon a Karácsonyt, sokat leszek szabin, sokat fogok semmit tenni, sütni-főzni, sokat fogunk programozni, sok házi baileys-t fogok inni, meg sokat fogok tévézni, olvasni, és talán még moziba is eljutunk.:)

Szóval így állnak a dolgok, de a lényeg, hogy Sharla már nem vagyok, és mert hónapok óta nem is írok ide, ünnepélyesen elbúcsúzom ettől a blogtól. Ez sosem volt egy színes-szagos blog, meg nem is vagyok egy nagyon interaktív bloggerina, de ilyennek is kell lennie valakinek.:) Tömegek nem olvastak, azt hiszem csendes zugolvasóim voltak inkább, akiknek kicsit lehet, hogy hiányozni fogok, de lehet (sőt nagyjából biztos), hogy valahol majd újra kezdem (már lehet, hogy ma). Mindenesetre a lana.sharlana@gmail.com címen elérhető vagyok, ha valakit érdekel.:) Sziasztok!

Porcelán

Az a baj, hogy végignéztem, amint szépen lassan, módszeresen, napról napra megölték a munkakedvem. A sztahanovista énem. A lojalitást bennem. A "jó ide bejönni" érzését. Végignéztem és mégis meg vagyok lepve. Meg vagyok lepve dolgokon. Meg vagyok lepve magamon. Meg vagyok lepve másokon. Olyan ez, mint egy rossz viszony, egy fokozatosan megromló kapcsolat. Aminek a végén tányérok repkednek. 

Csak a Herendit vigye valaki a kezem ügyéből... 

Frissítés

Néha egész egyszerűen csak azért nem írok, mert nem érzem már igazán "itt" otthon magam. A blogon. Ezt igen furának tartom amúgy, mert miért nem mindegy?, hogy az ember hova ír... de mivel már máskor is volt ilyen és másnál is olvastam már, így elfogadom, hogy most megint ez van. Hogy egy szimpla vérfrissítés elég lesz, vagy egy teljes költözés kell, azt még nem tudom, de majd szólok.:) 

Forraltgyógybor

Egy időben a Beverly Hillsi zsaru zenéje volt a csengőhangom. Hiába, imádom.:) A második rész lett a mai programom, a mulatkázást ráhagytam Kevinre, mert tegnapra totál lebetegedtem. Azt hittem, ma reggel fel som fogok tudni kelni, rázott a hideg, remegtem, mint a kocsonya, de annyira, hogy még a fogaim is összekocogtak, a téli paplan alatt is majd meg fagytam, szóval tényleg egészen szar volt. Mivel a dolgaink nagy része még mindig dobozokban, így nem tudtam lázat mérni, de végülis mindegy is. Mára jobba lettem, és bár annyira nem örülök, de a mai smúzolást megúsztam. Mondtam Kevinnek, maradjon ameddig jól érzi magát, de cuki volt, azt mondta inkább jön haza hozzám. Lassan azt hiszem itthon lesz, én iszok egy gyógyhatású forralt bort és reggelre mindent kiizzadok. Hiába, aki amatőr, minden szeptemberben megfázik...

Négy esküvő, egy temetés

Kár, hogy nem csak a filmben... Szomorú vagyok, mert egy számomra fontos ember lett hirtelen a világ egyik legszomorúbb embere. Tudom milyen érzés, hirtelen apa nélküli lánnyá válni, és azt is tudom, mennyire nem tud segíteni senki.

Én lenni nyűgös

Nem gondoltam, hogy valaha sírni fogok egy rossz frizura miatt, de ma reggel ez is megtörtént. Olyan borzasztóan elbaszta a hajamat a fodrászom, hogy szavaim sincsenek rá. Konkrétan oda vagyok, mert ennyire szarul már régen éreztem magam a bőrömben. A csodás kis pixie frizurám helyett, annyira fiús és rövid frizurát hajat vágott, hogy a következő egy hónapban maximum sapkával lépnék ki az utcára, míg valamelyest megnő. Egyszerűen botrányos, elkeserítő, tényleg szörnyű és minden túlzás nélkül bőgtem ma reggel fél órát. Egy szopós malac kutya füle hozzám képest. Pluszban a múlt héten az egyik parfümömtől allergiás kiütéseket kaptam, ami ugyan már nem viszket, de még mindig elég feltűnő, és persze azon kívül, hogy magamra kenhetném (de nem kenem) az ajánlott szteroidos kenőcsöt, nem tehetek mást, mint várom, hogy elmúljon. És persze pont most hétvégén lesz az a szupertrendi esküvő, amit nem hagyhatunk ki, amihez amúgy sem volt túl sok kedvem és a csúszupi hajammal meg a kiütéseimmel nem is hiszem, hogy a toppon fogom érezni magam. Hogy nincs egy göncöm, arról meg már nem is beszélek... De a hajam, a hajam az tényleg elszomorít.:(

Update: Hab a tortán, hogy épp most (mert mikor máskor) kitalálták, hogy új fotó kellene a honlapra. wtf. De tényleg.:D Engem most biztos nem...

Éjjel

Fél négy és én nem alszom. Hanyatt fekve bámulom a plafont, az új függöny (mert két ablakon már van) árnyékait, már hallom a HÉV-et, az első buszokat, ébred a város, miközben a pékek már rég dolgoznak (pékeket nem hallok). Napok óta, igazából mióta átköltöztünk rosszul alszom, nehezen szokom a zajokat. A háló még nincs kész, a nappali utcai és a nyitott ablakoknál minden behallatszik. Még mindig nagyon meleg van és ver a víz, már ittam, mert szomjas voltam, pisiltem, mert kellett, az orrom bedugult (kezdődik az allergia) és ez lassan több, mint egy hete így megy. Csak onnan tudom, hogy néha alszom is, mert valamelyik éjjel megtörtént, hogy Hevesi Tamás belém szeretett.:) Szóval így vagyunk.:) Kevin közben felébredt, megkérdezte "minden rendben?" (mobilon pötyögök), kicsit mocorgott és újra elaludt. Reggel persze nem fog emlékezni semmire.:) Cuki. Szeretem. Az hittem időközben jól elálmosodom és majd kiesik a telefon a kezemből, de magunk közt szólva lófasz (most fogalmam sincs hogy kellene ezt áthúzni, de az okoska automatikusan átírta lótuszra), szóval lótusz se történik semmi. Gyűlölöm, amikor nem tudok aludni és ezt kezdem unni.:(

Öt

Bármily hihetetlen is, de már öt éve nagyon jó... együtt... Kevinnel. Akkor egy hullócsillagos dunaparti első randevúnk volt, most egy nyaralós hangulatú, lángosos, szintén dunaparti kis esténk. Otthon pezsgőt bontottunk és megállapítottuk, hogy ez a háborús övezetté nyilvánított lakás, a mi közös otthonunk a legjobb évfordulós ajándék.:) Merthogy lassan egy hete beköltöztünk, és bár még minden nagyon kaotikus, a "hálószobában" még az előző konyha csempéi a falon, a fürdőben mosogatunk és egy széken a kád mellett van az edényszárító, az ablakon sötétítő gyanánt valami régi ágytakaró meg paplanhuzat lóg, nincs hűtőnk, konyhabútorunk, igazából nincs is konyhánk, csak egy helyiség, ami majd konyha lesz, kábé ötven dobozban az életünk, a tv a földön és egy kanapén és egy asztalon meg két összecsukható széken kívül nem igazán van bútorunk, a pénzünk elfogyott, anyagilag gyakorlatilag a béka segge alatt vagyunk (nem igaz, az alatt is sokkal) és ezt a részét egyáltalán nem így terveztük, de így alakult... szóval igazából még semmi sincs a helyén, de azt hiszem, hogy ez a közös otthon akkor is nagyon nagy dolog. És számomra ez az öt év is.:) Még minimum tízszer ennyit együtt kívánok magunknak.:) 

Időzítés

Nyilván akkor csesz le valamiért a direktor úr, és én akkor érzem azt, hogy mostaztán ki kell állnom magamért, amikor a fieztésemelésem végre porondra kerül. Évek után. Annyira jól tudok időzíteni, de tényleg. Alapesetben azt gondolnám, hogy egy konfliktustól még el kell tudni vonatkoztatni és ez nem befolyásoló tényező, de attól tartok, ez nem az a hely. És nyilván hússzor elolvastam a levelet, mielőtt rányomtam a küldés gombra, most mégis azt gondolom, hogy nem kellett volna elküldenem. Viszont ez már mindegy kategória.

Villám

Azt hiszem, mindig is apu volt a villámhárító köztem és anyu között. Az ő létezése volt, ami a köztünk lévő súrlódásokat és különbözőségeket árnyékolta, és így puhább és tompább volt minden ütközet közöttünk. Nálunk mindig is érzékelhető volt ez az anya-fia, apa-lánya párhuzam, nekem mindig is fájt, hogy úgy éreztem anyám nem tud megbékélni velem, mintha mindig is zavarta volna és a mai napig zavarná bennem valami, valami amivel nem tud mit kezdeni, valami, amit nem szeret bennem. Apámmal más volt, volt egy kimondatlan véd-és dacszövetség közöttünk, ami pedig azt hiszem anyunak fájt. És ez fordítva működött a bátyámmal. Korán elkerültem otthonról, 18 évesen egyetemre mentem az ország másik végébe, mondhatni kirepültem egy biztos és megbízható szülői háttérrel mögöttem, ami tagadhatatlan és nem is felejtem el soha, hogy mennyi támogatást kaptam a szüleimtől. A dolgok jól alakultak, tisztes távolságban könnyebb kezelni helyzeteket, hamar elkezdtem dolgozni a suli mellett, részben önállósodtam, a családunk működött, valahogy minden és mindenki a helyén volt és mikor felköltöztem Pestre, a bátyámmal való kapcsolatom is nagyon szoros és baráti lett. A családunkat tekintve azt hiszem az a pár év volt a legszebb, legalábbis az én szemszögemből. Ugyanakkor mindig is ott volt ez a kezelhetetlen feszültség anyámmal, ami kevésbé volt feltűnő, ha nem foglalkoztam vele. Később megismerkedtem az első férjemmel (ezt még most is olyan fura leírni) a "szülőfalumban" építettünk egy házat és leköltöztünk. Közben a bátyám is megismerkedett a barátnőjével, így minden eléggé megváltozott. Aztán eltelt néhány év. A házasságom és válásom részleteibe most nem megyek bele, amúgy is biztosan meséltem már, mindenesetre azt tudni kell, hogy részemről egy nagyon nehéz és gyötrelmes időszak volt, mire eldöntöttem, hogy el akarok válni. Igen, én akartam elválni. És csak egy okom volt, a mérhetetlen és felfoghatatlan boldogtalanság. De ezt most hagyjuk. Mikor ez az egész kiderült és véglegessé vált, gyakorlatilag egyedül maradtam. Apám azt hiszem kicsit beleroppant, nehezen tudta feldolgozni, anyám pedig nem állt mellém. Sosem felejtem el, mikor ott ültem a konyhájukban és azt mondogatta, most mi lesz szegény volt férjemmel. Hogy ezt nem tehetem vele. Satöbbi. Sorolhatnám. Én meg nem értettem semmit. Nem értettem, hogy miért nem érti, hogy nekem nem volt jó, hogy szenvedtem, hogy nem érdekelt, hogy ki mit gondol, meg hogy szégyen-e. Nem értettem, miért lettem hirtelen egyedül és miért nem támogat senki. Aztán ez is elmúlt, ezen is túljutottam, de ez a konfliktus anyámmal már mély nyomokat hagyott bennem. Folytattam az életem, újra Pestre költöztem, elindultam megint a nulláról (minden szempontból, de most ez sem részletezem). Közben megint eltelt néhány év, de már semmi nem volt olyan, mint régen. A tesóm gyakorlatilag kivonta magát a családból, mert a barátnőjével együtt rengeteg konfliktus, vita és veszekedés "költözött" közénk, ami természetesen azóta is állandó állapot. Apám azt hiszem ezt sem tudta feldolgozni. Aztán egyszercsak beteg lett. A lehető legtöbb időt otthon töltöttem, hétvégenként ingáztam haza, amennyi időt csak tudtam, próbáltam vele lenni és közben támogatni anyut, aki néha az idegösszeomlás határán állt. A tesóm távol tartotta magát ettől az egésztől, nem nagyon látogatott haza, így egyedül voltam. Kilenc hónap telt el így, aztán apu meghalt. És vele együtt a család is. Anyu egyedül maradt, iszonyú egy év következett, néha azt hittem öngyilkos lesz és tehetetlen voltam, mire egy idő után sikerült rábeszélni, hogy szakemberhez forduljon. A dolgok csak lassan változtak, de aztán anyu felköltözött Pestre, de ugyanúgy egyedül van és ugyanúgy magányos, mint előtte. És már köztünk sincs villámhárító. Úgy fél évente van egy komolyabb kiborulásom, mikor valamin össze veszünk, vagy valamivel nagyon megbánt és nem tudom tartani magam. Ilyenkor egy fél napig bőgök és nem tudok mit kezdeni magammal, felteszek magamnak újra számtalan megválaszolatlan kérdést és küzdök a bűntudattal, amit ébreszt bennem. Ez a menetrendszerinti kiborulás mára esett. Mert mondtam valamit a telefonba, amit ő félre értett és persze megint ott tartunk, hogy egy "darab szarként kezelem" meg, hogy jobb lenne már ha "megdögölne". Ezeket természetesen ő mondta. És ezeket a beszólásokat természetesen nem tudom kiborulás nélkül kezelni, egyszerűen nem tudom ilyenkor mit kéne tennem. Sosem voltam elég jó, sosem leszek elég jó. És nem tudok a saját érzelmi korlátaimon túllépni. Tényleg próbálkozom. De úgy tűnik kevés a próbálkozásom. nagyon fáj, ami történt, miatta is fáj, hogy apu meghalt, hogy egyedül maradt, hogy magányos. De sajnos nem tudok mit tenni. Fura, hogy pont most történt ez, mikor Pilla is hasonló dolgokat mesélt és a helyzet itt is ugyanaz. Nem tud mit kezdeni az idejével, nincs értelmes elfoglaltsága, nem jár társaságba, és itt Pesten nincsenek is barátai. Egyedül maradt. Ráadásul két ilyen gyerekkel, mint mi vagyunk... úgy értem, velem sosem jött ki igazán jól, nem volt soha klasszikusan jó anya-lánya viszony közöttünk, nem tudok kiút lenni a magányából. Kevés a közös program, Kevinnel is fura a viszonyuk, miután Kevin látta néhány kiborulásomat miatta, tartja a távolságot, és sokszor nem érti, miért viselkedik velem úgy, ahogy. A tesóm meg... hát igazából vele többet találkoznak az unoka miatt, de leginkább csak azért és bárhonnan is nézzük, de szerintem durván kihasználják, amit ő hagy, mert egyedül van, és gondolom két "fél" gyerek, még mindig jobb, mind egy "fél" vagy egy sem. Durván leegyszerűsítve a dolgokat. Persze ez az egész nem hiszem, hogy egy bejegyzésben elmesélhető, és az is lehet, hogy valami félre érthető. De mindegy, ez most kijött belőlem. Most pár napig megint tipródom, mert ilyenkor azt sem tudom mit csináljak. Ha felhívom, sokszor sértett és nem áll velem szóba, ilyenkor büntet, érzelmileg zsarol. Mindezt egy kibaszott fél mondat miatt. De az is megtörtént már, hogy másnap úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Ha minden nap hívom, azt mondja, csak kötelességből, menetrendszerűen telefonálok, ha nem hívom, akkor meg nem törődöm vele. Lavírozok. Ahogy tettem eddig, teszem eztán is. A "beszéljük meg a dolgokat", higgyétek el, nem működik. Sajnos.

Kétcé

Mikor két cé-vel írom le a facebook-ot, akkor már lehet, hogy fáradt vagyok.:)

Hát, a mai outfitem nem tenném ki az ablakba.:) Mentségemre szóljon, hogy nem készültem tartósan emberek között lenni. Nem is voltam.:)

(Ismeretlen) ismerős

Van egy-két bloggerina, akivel személyesen ugyan még sosem találkoztunk, de olvassuk vagy olvastuk egymás blogját és a fecen ismerősei vagyunk egymásnak. Így sokszor érzem azt, hogy már ezer éve ismerjük egymást és abban is biztos vagyok, hogy ha véletlenül összefutnánk az utcán, akkor persze megismernénk már egymást. Szóval az egész olyan természetes, nem idegen. De azért az mindig meglepő, ha álmodom is valamelyikükkel. Most például Zsuzsiék vettek egy nagyon szupi kis házat a férjével és elvittek engem is, hogy megmutassák.Iszonyú jó kis hely volt, ami ugyan felújításra szorult, de az én helyzetemben azt hiszem nem meglepő, hogy már csak ilyen helyekről tudok álmodni.:)

Majdnem

Tegnap volt egy mélypontom és a villamosmegállóban állva tényleg azt hittem egy percre, hogy a járókelők fognak kiskanállal összeszedegetni, bár nem hiszem, hogy túl sok embernél van kiskanál.  Nálam mondjuk mindig van, momentán kettő is, igaz csak műanyagok. Ami azért fontos (mármint a kiskanál, nem a műanyag mivoltuk), mert a fagyizhatnék bármikor rám törhet, de fura mód jobb szeretem a fagyit kanállal enni, mint nyalni és nincs mindenhol sétálós fagyitégely kiskanállal. Hát így. Amúgy tudom, hogy ufó vagyok, a kollégám is mondta minap, mert véletlenül elárultam, hogy rákaptam az alkoholmentes citromos sörre söritalra. Tudom, perverz vagyok.:) Vállalom. Amúgy az egész tavaly kezdődött a Mazuri tavaknál egy jól behűtött zöldalmás Warka Radlerrel. Azóta azt vártuk, hogy milyen jót fogunk iszogatni nyáron a krakkói főtéren, de ez most vágy marad, mert az augusztusra eltolt krakkói kiruccanásunkról le kell mondani. Felmerült az "egy segg fenék, több ló" tipikus esete, és mivel a felújítás minden pénzünket elvitte, maximum a járda szigetekre utazunk, nem Krakkóba. Mint kés a szívben... de azóta már túltettem magam rajta, hogy nem megyünk. Tudom persze, hogy szavam nem lehet, mert szép új lakásunk lesz, ami ugyan szerintem sosem lesz kész, de azért lesz és jó lesz, szóval jó minden. Meg amúgy is, felnőtt ember nem nyiffog, hogy nem tud menni nyaralni. De az ufóknak szabad, nem? :)

Egyébiránt azért lassan de biztosan haladunk a lakással. Én nagyon nagyon szeretném, ha vasárnap már ott tudnánk aludni, de Kevin óvatos reménykedésre int, merthogy szerinte még nem.:) Ha kész a fürdőszoba (márpedig az kész lesz a hétvégén), akkor engem nem érdekel már semmi. Mert a nappali-konyha festése és a padló kész, azt már el tudjuk kezdeni belakni, aludni van min, ha már fürdeni is tudunk, nekem jó.:) Konyhabútor persze nem lesz... majd egyszer, és a csodás nyugati fekvés előnyeit is élvezhetjük redőnyök nélkül, de mondjuk azt, hogy ezek apróságok.:) És valójában ahhoz képest, hogy mennyit dolgoztunk, tényleg apróságok, mert bontottunk falakat, szedtünk le tapétát, vakoltunk, gletteltünk, festettünk, szereltünk vizet, villanyt, padlóztunk, csempéztünk, fúrtunk és faragtunk, szóval tényleg, a javán már túl vagyunk, de még rengeteg dolog van. És néhány kép, hogy lássátok is, miről beszélek.:)
 

Tudom, hogy gyöngy életem van a nyáron ezzel a heti két nap munkával (le sem merem írni)... de talán pont ezért esett olyan nehezemre felkelni ma. Meg talán azért mert egy Carlby nevű csodás kisvárosban jártunk az éjjel Kevinnel, és reggel megnéztem, tényleg létezik Carlby nevű város. Azért persze össze szedtem magam, felvettem a tengerész szettemet, szandit, napszemüveget (már csak egy kalap hiányzik) és elindultunk. Kevin kitett a szokásos helyen, kicsit villamosoztam, aztán átsétáltam a hídon, betértem a csarnokba és vettem barackot meg friss pogácsát. Imádom a piacokat, az illatokat, a színeket, mindent. Bár szerintem nincs olyan ember, aki ne szeretné... 

A kánikulán túl, azon is látszik, hogy nyár van, hogy reggel munkába jövet leszálltam a villamosról, bementem a csarnokba gyümölcsöt venni és persze jól elnézelődtem az időt, de mézédes barackkal a hónom alatt folytattam az utam, miután leszállva a villamosról egy ismerősbe botlottam, akivel elbeszélgettem vagy háromnegyed órát, így már extra kérést szedtem össze, de beérve látom, hogy a három kolléganőm trécsel a szomszéd irodában és mikor azt kérdeztem, hogy "főnök?" csak mosolyogtak és azt mondták nincs és nem is lesz, Balcsin van. Tudom ezt értékelni.:) Ezek után még megengedtem magamnak egy sajtos sonkás vajas molnárkát reggeli gyanánt és elkönyveltem, hogy jó melóhelyem van. Perpillanat. Mindezt azért írom le, hogy amikor majd nem így gondolom, vissza tudjak olvasni és eszembe jusson, hogy ilyen is volt.:)

Hogy ne felejtsem el, azt is leírom, hogy valamelyik éjjel azt álmodtam, hogy Kevinnel egy katonai bázison voltunk turistáskodni. Roppant érdekes volt, konkrét látványosság. Kutyás idegenlégiósokkal. Star Wars-os  birodalmi rohamosztagos katonákkal. Napsütéssel. Szuvenírboltokkal. Fura, semmihez sem hasonlítható élmény.:) Ráadásul annyira valóságos volt az egész, hogy reggel ébredéskor konkrétan nehéz volt kiszakítani magam az álomból.

Előtte éjjel meg az új lakás pincéjében találtunk két doboz 1,7 kg TNT robbanóanyagot, szürke volt és olyan, mint a gyurma. Hívtuk a tűzoltókat, akik azt mondták, ha nem narancssárga és folyékony, akkor nyugodtan bevihetjük mi is a tűzoltóságra. Én meg mondtam, hogy hülyék és jöjjenek csak ki szépen érte ők.:)

Hát ilyenek vannak. Ezekben az álmokban az a meglepő, hogy bármikor képes vagyok ilyen hülyeségeket álmodni, még csak nem is eszek meg lefekvés előtt egy fél disznót, bár Kevin próbálkozott már, hogy mindenféle étkezéssekkel és fröccsel összefüggésbe hozza a vadabbnál vadabb álmaimat, de mint ahogy már többször, úgy most is bebizonyosodott, hogy ezeknek a dolgoknak semmi köze egymáshoz. 

Voltunk szombaton Wachauban, mert tesómék elutaztak nyaralni és megkértek bennünket, hogy vigyük el őket Bécsbe a reptérre. Ha már így alakult, gondoltuk kirándulunk egyet a környéken és azt kell mondjam, nem várt csodára bukkantunk. Wachau az "osztrák Dunakanyar", nem mellesleg szőlőtermő vidék. Végig az volt az érzésem, hogy a Badacsonyt és a Dunakanyart összegyúrták, csak azért, hogy legyen belőle ez a különlegesség. Csodálatos vidék, a Duna lenyűgözően gyönyörű, a part menti kisvárosok nagyon hangulatosak, szépek, zegzugosak, mindenhol szőlő, muskátli, sárgabarack, kerékpárások, az út mentén Heuriger-ek, kolostorok, várromok... egyszóval tényleg fantasztikus. Nem is értettük, hogy ezt eddig hogyhogy nem fedeztük fel.:) Belebotlottam egy blogba és egy bejegyzésbe, ami pont egy most hétvégi wachaui kirándulásról szól, gyönyörű fotók, kedvcsinálónak tökéletes.:) Mi még biztosan visszatérünk.:)

Akartam tegnap írni, végül meggondoltam magam. Tegnap volt öt éve, hogy apu meghalt. Valamikor a múlt héten túllendültem a mélypontomon, megnyugodtam, elmúlt az a szorongató szomorúság... és fura mód valami hasonló történt, mint öt éve a halála után. Akkor, egy-két héttel később azt álmodtam, hogy visszajött hozzám, leültünk egy asztalhoz beszélgetni és azt mondta, csak el akar búcsúzni. Csak el akarja mondani, hogy ne aggódjak miatta, neki jó ott ahol van és minden rendben lesz. Akkor ez nagyon sokat segített és szentül hittem, hogy valamilyen módon tényleg ő üzent az álmon keresztül, mert látta, hogy nem vagyok jól. Most megint vele álmodtam, megint "csak" visszajött, nem élt, de jelen volt álmomban. Haza utaztam, mint régen és elém jött a buszhoz, ott állt a pályaudvaron. Már nem emlékszem mi történt pontosan, de az álom után sokkal jobb volt minden. Sikerült újra elengednem. Tegnap el akartunk menni a temetőbe, bár nagyon ritkán járok, sosem láttam "értelmét" egy sír mellett állni, valahogy nem így emlékezem, de tegnap el akartam menni. Végül a vihar miatt jobbnak láttuk nem elindulni vidékre, és azt hiszem jól tettük. Kevinnek a vihar után, az egyébként fél órás hazautat két órába telt megtenni, én otthon néztem végig a pusztítást. Este elmentünk megnézni az új lakást, hogy ott minden rendben van-e, de a ház előtt konkrét tó volt, az épületben nem volt áram és az ablakok is beáztak. Amit ugyan gyanítottunk, de most meg is bizonyosodhattunk felőle. Nem komoly valószínűleg, csak nem bírják az extrém terhelést, de majd ez is kiderül, ha már ott lakunk.

Voltunk tegnap a Balcsin. Nyár. Fröccs. Lángos. Pöttyös labda. Csúcsszuper volt.:)

Itt ülök a kupi közepén az új lakásban és bámulok ki az ablakon, nézem a teret meg a téren az embereket. Talán az imént elfogyasztott tetemes mennyiségű saláta az oka, de most azt érzem, egyszer talán kész is lesz.

Megint a négyeshatoson. Margit híd Budai hídfő. "Máskor" mindig sokkal többen vannak vannak, nem egészen értem. Annyira szeretnék egy biciklit. Utoljára talán valamikor talán hét évvel ezelőtt bicajoztam Pesten, és már biztosan félnék, de mégis egyre többször felötlik bennem a vágy, hogy biciklizzek. Jászai Mari tér. Emlékek. Ez ugyan nem egy biciklis emlék, de erről rögtön eszembe jutott, mikor egyszer B. Borival végig száguldottunk a körúton egy nyári éjjel, ő tekert én meg a hátsó ülésen ültem és végtelenül szabadnak éreztem magam. Biciklizés. Szabadság. Mindenképpen veszünk két bringát, amint az anyagi helyzetünk engedi... egyelőre úgy a harmincadik a sorban, de nem baj.:) Mindjárt leszállok.

Kifejezetten vicces, hogy mindössze 4 nap utazás van betervezve egész nyárra, de már másodszorra kell eltolni és átszervezni.:) Most épp úgy alakult, hogy Kevint felkérték esküvői tanúnak, amire nyilván nem lehet nemet mondani... :) pláne, ha az ember nővéréről van szó, még akkor sem, ha csak két tanús esküvő lesz meg egy 6 fős ebéd.:) Egyébiránt nagyon örülünk.:) Így csak augusztusban megyünk Krakkóba, addigra viszont már biztosan beköltözünk, így jobb is lesz elutazni. 

Nehezen viselem magam mostanában. Nem tudom pontosan mi a bajom (de ahogy olvasom, ezzel nem vagyok egyedül.) Az mondjuk egyértelmű, hogy bár a türelem nagy erény, de minden bizonnyal nem volt türelmem kiállni a sort, amikor osztogatták. Haha. Egyre nyűgösebben viselem ezt az egész felújítást, meg otthontalanságot. Mert bár nyilván tök jó, hogy nem a híd alatt kell élnünk, de kényelmetlen és bizonytalan érzés, hogy az ember nem otthon van. Kevin nem érti, miért vagyok pesszimista, hogy sosem lesz kész, miközben már egy csomó minden kész van, de még mindig nem látom a végét és még legalább másfél-két hónap mire költözünk. Hülyeségeken felkapom a vizet, nyilván ezt Kevin is rosszabbul viseli és nem biztos, hogy minden helyzetet úgy kezelek, ahogyan azt kell. Picit aggaszt az is, hogy talán nem volt jó döntés, ilyen (viszonylag) közel költözni anyósomhoz, aki amúgy kedves meg aranyos, de nekem néha sok és állandóan lavírozni kell, hogy hogy ne bántsak meg egy hetvenhét éves idős embert. Igazából meg sem fordult a fejemben, hogy ez gond lehet, és remélem nem is lesz... de majd kiderül, ha beköltöztünk. Közben az is nagyon fura, hogy az elmúlt pár hétben egyre többször eszembe jut apu és egyre szomorúbb leszek, ha eszembe jut. Amúgy is sokszor gondolok rá, de mostanában más. Két hét múlva lesz öt éve, hogy meghalt, és józan ésszel azt gondolnám, hogy ez nem számít (mármint az öt éves évforduló) a szomorúság mértékében, de úgy tűnik mégis. Készakarva próbálom elhessegetni ilyenkor a gondolataimat, nem azért hogy ne gondoljak rá, csak, hogy ne legyek szomorú. Talán emiatt is vagyok mostanában kicsit zizzent, néha sírok és nagyon hektikus a hangulatom. Mindenesetre nagyon szeretném, ha elmúlna.

Amúgy végre nyár van, bár ezen a hülye időn nem látszik (amúgy szerintem ez nonszensz, hogy még két hónapig sincs igazi nyár) és végre csak ügyeleti napokon dolgozunk, illetve dolgoznánk, ha nem kapnánk a nyakunkba megint három ellenőrzést. wtf. De most komolyan, évek óta ez a szivatás megy. De ahogy ránézek a naptárra, látom, hogy már csak 3 hét és utazunk Krakkóba és ez igazán felvillanyoz.:) Igaz csak pár nap, és igaz, hogy nem lesz más nyaralás a nyáron, de ez annyira jóóóó.:)

Tudom, hogy hiányzom, csak nem akarjátok mondani.:)

Azért vagyok picit eltűnve, mert idő közben birtokba vettük a lakást és nagy hirtelen bele is vetettük magunkat a felújításba. Így már második hete, minden este mocskosan, piszkosan és dög fáradtan esünk haza, rendszerint kilenc és tíz óra körül. (Mert munka után persze mindig valamiért el kell menni valamelyik barkácsáruházba.) Néha hülyeségnek tartom ezt az egészet, hogy mindent mi magunk csinálunk, de azért legbelül roppant büszke vagyok magunkra és attól függetlenül, hogy néha azt hiszem, hogy sosem lesz kész és nagyon fárasztó, azért élvezzük. Igazából mi még az esküvőnkön is barkácsoltunk, mert gyertyagyújtás meg homokszórás helyett egy ládikába beletettünk egy üveg bort, két poharat és két levelet, amit egymásnak írtunk, és lekalapáltuk a szertartáson, Majd a tizedik házassági évfordulónkon fogjuk kibontani. Szóval, mi ilyen ezermeseterkedők vagyunk.:) Egyébiránt egészen jól haladunk, már két fallal kevesebb van és a fürdőszoba is alakul, ahol tégláig kellett leverni a csempét. Vízet is szereltünk, mert az eddigi helyiségek funkciója megváltozik, ami eddig konyha volt, az háló lesz, ami szoba, az pedig konyha. Most már látjuk, hogy a tervezett költözés pár héttel csúszni fog, de nem baj.

Igyekszünk azért pihenni is. A múltkori pécsi út nekem végülis elég jól sikerült, ha nem is minden szempontból volt szuperfantasztikus, de azért nagyon jót tett a lelkemnek. Élveztem a napsütést, még napoztam is az erkélyen, imádtam a svédasztalos reggeliket (amúgy reggelire bármennyit tudok enni és élvezem amikor válogathatok, nekem már önmagában egy ilyen svédasztalos reggeli felér egy nyaralással). Voltam színházban is, és az utóbbi idő egyik legjobb színházi élménye volt, szóval alig várom az őszt, hogy újra megnézhessem. Idő közben évadot is zártunk, semmi különös, de egész jó kis este volt. Kifejezettem jó volt kicsit csinibe vágni magam és lazulni a nagy munkálatok közepette. Életemben először ettem vaddisznópörköltet, és még a direktor úr is külön megdicsért bennünket az évados munkánkért, szóval szavam nem lehet.:) A hétvégén meg kirándultunk egy nagyot Kevinnel, voltunk a Börzsönyben, kisvasutaztunk, hazafele Dobogókőn megvacsoráztunk és hétfőn újult erővel bele vetettük magunkat a felújításba.

És megmagyarázhatatlan módon, rengeteg fagyit illetve jégkrémet eszek az idén. Már szerintem most sokkal többet, mint az elmúlt években összesen.:)

Az igazat megvallva, Pécset még mindig imádom. És most megint elfogott az a hihetetlen vágy, hogy vidéken éljünk, ami mindig elfog, amikor itt járok. Délután megérkeztem, aztán elfoglaltam a csodás helyem a Pátriában, napoztam kicsit a teraszon, találkoztam a többiekkel, megvacsoráztunk, voltunk színházban, aztán koktéloztunk egyet, most meg itt ülök az erkélyen és blogolok. Ez mennyire jó már. Minden tök jó, de azért hihetetlen, hogy mennyire tud hiányozni Kevin, és ez jó érzés. Most is ráeszméltem, amire már sokszor,  hogy mennyire jó és természetes vele minden, és nekem akkor a legjobb, ha vele vagyok. Ezt már mondjuk már mindig érzem, nem kell ráeszmélnem, csak ha távol vagyunk, mégis kicsit más. Az is érdekes, hogy úgy érzem, ha nem vagyok vele, akkor inkább vagyok egyedül, mintsem másokkal, mint ezen a hétvégén. Vagy csak nem a megfelelő emberekkel vagyok. Mindenesetre fogok holnap találni magamnak pár órát, amikor csak magam bóklászom városban. Nekem régen is ment ez a műfaj, mikor egyedül voltam sokat jártam erre-arra magamban, utaztam, hosszúhétvégéztem, és igazából sokszor azt gondoltam, hogy én olyan magányos farkas típus vagyok, pedig nem, csak Kevinnel akkor még nem találkoztam. És vele mennyi minden megváltozott.:) Nade szóval Pécs szuper, és vicces, hogy ismerősök jönnek szembe az utcán és nyüzsgő a város, mégis nyugodt és csendesebb, mint Pest, így megvan benne az a kettősség, ami bennem is, azt hiszem. Na de azon még mindig nem térek napirendre, hogy miért kell arra megjegyzést tenni, hogy én két koktélt is ittam. Nem azt mondom, hogy támogatom az életvitelszerű ivást, de azért had' érezzem már jól magam, és itt most egyáltalán nem az alkoholon van a hangsúly. Mert nem azzal van a baj, hogy az emberek különbözőek, csak azzal, mikor valaki azt hiszi, hogy ha bubimentes ásványvizet iszik jég nélkül, akkor külömb nálam. Mindegy, végülis nincs jelentősége. Pécs szuper. Nekem szuper. Így minden szuper.:)

Nem tudom, épp merre jár a vonat és mivel nincs kedvem olvasni, még az is lehet, hogy elunom magam, mire Pécsre érek. Olyan, mintha Dömötör András ülne velem szemben, de megismerném, biztosan tudom, hogy nem ő az.

Azt hiszem öt éve ültem utoljára vonaton, ami nagyon sok idő, ahhoz képest, hogy hány tízezer kilométert vonatoztam anno. Évekig ingáztam otthon és Szeged, majd Pest és Szeged között, amíg egyetemre jártam. Általában 2-3-szor egy héten, csak azért, mert kezdetben az volt a heppem, hogy nem akarok Pesten élni, ezért elementem otthontól jó messzire tanulni, majd kitaláltam, hogy mégis Pesten akarok élni, ezért felköltöztem Pestre,  majd három évig visszajártam az egyetemre. Rám jellemzően értelmes.  Miután éveket szívtam, rájöttem, hogy mennyire nem érdekel ez az egész és végül nem írtam meg a diplomámat. Ezért többen a mai napig hülyének tartanak. (Még csak Sárbogárdnál járunk. Basszus.) Később vidéken éltem És Pestre jártam dolgozni, akkor azért vonatoztam évekig. Aztán ott voltak még azok a trükkös vonatjegyes nagy utazások, amikor egyszer egy hátizsákkal a hátunkon elmentünk hetekre Portugáliába (ó, milyen szerencsés vagyok). Egyszer meg  Észtországba, keresztül Ausztrián, Németországon meg Lengyelországon, kikerülve a szlovákokat, mert ők ismerték a trükköt.:) Hazafelé négy napig utaztunk és azt hittem sosem érünk haza, de azóta is tudom, hogy Tallinban a legkékebb az ég és Saareema valójában a világ vége. De erről órákig tudnék mesélni.:) Most mondjuk épp vannak fölös óráim, csak mobilon nem túl konfortos a pötyögés.

Mindenesetre most megyek POSZTolni, ha már úgy alakult, hogy Kevinnek a Balcsinál van céges programja... én meg nem akartam a menekültszállásunkon egyedül múlatni az időt. Amúgy is évek óta nem voltam már Pécsen, pedig nagy kedvenc, vagy legalábbis az volt, amíg volt bennem iránta némi elfogultság. Persze pasi volt a dologban, és annak rendje és módja szerint igazi szívfájdalom volt.:) Jesszus, de rég volt. Akkor kezdtem blogoni, úgyhogy ha jól számolom, már 12 éve. I-nek azóta már vagy két gyereke is van, pár évvel később még az épülő házában is körbe vezetett, de már évek óta nem beszéltünk. Azóta ez az elfogultság Pécs iránt megszűnt, és az egyik utolsó közös nyaralás óta apuval nem is jártam itt, úgyhogy biztos más lesz. Mindenesetre ezzel most megnyitom a nyarat.:)

Hogy ne mindig csak a nyiffogás legyen a menekült státuszunk miatt, elmondom, hogy azért az egy óriási plusz pont, hogy itt van kád. Én nem tudom ma mi volt velem, de egy kicsit fáztam estefelé. Talán a fáradtság. És akkor Kevin kimondta a tutit, hogy itt az ideje egy forró fürdőnek... Ó, basszus nem tudom, hogy tudtam ennyi ideig kád nélkül élni.:) Kevin csinált nekem egy bodzafröccsöt (mert azért mégiscsak nyár van) és nagyon nagyon sokáig áztattam magam a forróvízben és közben úgy el fáradtam, minta legalábbis egy maratont lefutottam volna.:)

A nagy spontaneitásnak az lett a vége, hogy Kevin megérkezett az IKEÁ-hoz a nagyautóval, de persze nem fért be teljesen az ágy, de azért haza tudtuk vinni. Mire anyósomhoz értünk, már volt vagy tíz óra, és már attól majd meg szakadtam, hogy elcipeltük a bejáratig az autótól. Sok választásunk nem volt, éjjel azért nem nagyon ugraszt senkit az ember, hogy jöjjön cipekedni, így maradtunk ketten.:) Nagy nehezen beküzdöttük a házba, amikor ráeszméltünk, hogy ez bizony nem fog beférni a liftbe... óhogybasznámeg úgyhogy jobb híján ketten felküzdöttük az ÖTÖDIK! emeletre. Azt hittem bele rokkanok.:) De most már van szép új ágyunk.:)

Mostanában keveset tartózkodunk "otthon", mert az otthon nem az otthon, és nem olyan jó otthon lenni. Így aztán a legkülönbözőbb dolgokkal ütjük el az időt, ma például eljöttünk az IKEÁba nézegelődni, aminek a vége az lett, hogy hirtelen felindulásból vettünk egy ágyat a leértékelős sarokban (ahol még a szuper türkiz műanyag pezsgőspoharakon kívül sosem vettünk semmit), de az ágy szuper és szuperjó áron volt (nekünk meg amúgy semmi bútorunk egy kanapén kívül, mert mindent eladtunk, az ágy meg ugye elég fontos :), de nyilván nem fér be a kocsiba.:) Első opció a házhozszállítás volt, de mivel tizensokezer forintért nem vállalnak felelősséget, ezért Kevin inkább most elment Budára a céges nagyautóért, én itt maradtam és őrzöm az ágyat, majd egy óra múlva visszaér, aztán elvisszük az ágyat anyósomhoz, aztán visszamegyünk Budára a kocsiért, aztán haza megyünk. Lesz vagy fél 11, úgyhogy ma sem probléma, hogy sokat leszünk otthon.:) Ez mondjuk külön vicces, hogy lakásunk még nincs, de ágyat már vettük. Fiatalság, bolondság.

Aztán még az a hír van, hogy a céges ügyvédet piszkáltam kicsit a hitel miatt, hogy érdeklődjön már utána, hogy mi van, és azt az infót kaptam, hogy holnap vagy legkésőbb hétfőn utalnak. Ez nyilván hétfő lesz, nem holnap, de így is sokkal jobb, mint a huszadika. Szóval diszkrét örömködés van.